3. fejezet

-     Nem lett volna jobb mégis elhozni a botodat? – kérdezte Joy bizalmatlanul barátnőjétől.

-     Nem! – szegte fel dacosan az állát Roxanna Sullivan.

-     Bottal jobb lenne. Még visszafordulhatunk, ha akarod – Joy nem elégedett meg a kurta válasszal, megpróbálta jobb belátásra bírni Roxannát, aki hajthatatlan volt.

-     Egyszer az életben elindulok otthonról az, az átkozott bot nélkül és máris fuccsba megy a tervem! Azt már nem! – mondta dacosan – Kapaszkodom a karodba. Te leszel a szemem.

Roxanna Maria Sullivan vak volt. 13 éves korában veszítette el szeme világát egy balesetben. Egy világ omlott össze benne, súlyos csapás volt neki lelkileg. Sok minden megváltozott az életében attól a naptól kezdve. A kezdeti időszak volt a legnehezebb. Akkor szinte börtönnek érezte a körülötte lévő sötétséget. A tudat, hogy soha többé nem láthatja szüleit, barátait gyötrő volt. A legborzasztóbb az volt, hogy fel kellett adja álmát, a táncot. Imádott táncolni, híres táncos akart lenni.  Disco táncos akart lenni, a klasszikusokat annyira nem szerette. Joy támogatta és mellette állt a legnehezebb pillanatokban is. Igaz barátnő volt. Megtanította küzdeni és nem feladni az álmokat. Rendszeresen gyakoroltak és így jutottak el ide, ahol most állnak. A válogató helyszínére.

-     Szerinted, hogy mutatnak az új lépések? – kérdezte Roxanna izgatottan.

-     Szuperül, ne izgulj! Elképesztő vagy! Én meg sem mondanám, hogy vak vagy… csak én tudok róla és azért féltelek… vagy valami ilyesmi. Jól belezavarodtam. Tehát, ha a Disco Scool Of Dance zsűriének tetszik, sínen vagyunk.

-     Akkor szoríts! Remélem, senki nem veszi észre – egy fanyar mosolyt erőltetett arcára – köszi, hogy vagy nekem – nézett előre meredten – ha te nem lennél már rég megfulladtam volna az önsajnálatban.

-     A barátságért mindent – nevette el magát Joy és megszorította Roxanna kezét.

-     Aú! Mondd még egyszer nem értettem! – harsogta hangos kacajjal.

Sweet Wally utcáin mindig nagy volt a forgalom. Mindenki állandóan sietett. A fiatalok a butikokat rótták, mindig akadt egy-egy leárazás vagy épp akció valamelyik üzletben. Joy és Roxanna is ezek a lányok közé tartoztak. Náluk a ruhavásárlásnak külön szertartása volt. Ha bementek egy boltba Roxanna mindig leült, amíg Joy kikémlelte a legjobb darabokat. Aztán jött a próba fülke elfoglalása. Ez vette igénybe a legtöbb időt, mivel Roxanna nem láthatta a ruhakölteményeket, de próbálni akart, Joy mindent töviről hegyire el kellett meséljen. A szoknya színét, hosszát, fazonját. A fizetést is Joy bonyolította. Mindig azon nevettek, hogy szinte össze vannak nőve, mint a sziámi ikrek.

A mai vásárlás fölöttébb szórakoztató volt. Joy hamar talált magának ruhát a nyár legmenőbb bulijára. Egy rövid sötétkék mini ruhát választott. De ma valahogy Roxannának semmi nem állt jól, pedig már az összes butikot végig járták. Joynak egyik variáció sem nyerte el a tetszését. Roxanna kénytelen volt az ízlésére hagyatkozni. Az eladó az utolsó tíz ruhánál már csaknem sírt. Mert nem valami olcsó helyre tértek ám be! Itt minden vásárlóval külön foglalkoztak. Végül három óra válogatás után sikerült rábukkanni a megfelelő ruhakölteményre. Mielőtt kiléptek volna az utcára Joy kedvesen megjegyezte.

-     Olyan kedves itt a kiszolgálás még visszatérünk! – az eladónő hatalmasat sóhajtott, de azt nem lehetett tudni, hogy örömében vagy bánatában. Mindenesetre Joy és Roxanna jót kacagtak rajta.

-     Szegényt teljesen lefárasztottuk.

-     Az a dolga, hogy segítsen – vonta meg a vállát mosolyogva Roxanna – kíváncsi lettem volna milyen képet vágott? De bevallom nehéz esetek vagyunk. Főleg én!

-     Holnap megyünk Dicsoba? Felkészültél? – nem hagyhatta, hogy barátnője elmerüljön az önsajnálatban.

Ideje volt változtatni a jól bevált szokásokon. Nem ülhetnek egész életükben csak a moziban. Ott nem lehet ismerkedni.

-     Benne vagyok, de csak is az új ruhámba – szögezte le Roxanna nyomatékosan.

-     Naná!