2. fejezet

Pirkadatkor, amikor a nyár hajnali sugarai még csak bontogatták fényűket, hangos ordítás zavarta fel Slamert álmából. Felriadt a zajra, rémületében azt sem tudta hol van.

-         Ki maga?! Mit keres itt?! – visított egy idős hölgy. Egyfolytában Slamer feje fölött hadonászott, esélyt sem adva arra, hogy fel tudjon egyenesedni, mintha attól félne, hogy álltában lecsapja.

-         Én… én csak Sher ismerőse vagyok. Ő engedett be.

-         Úristen! Mit gondol már ez az istenverte! – szitkozódott – Ha ezt az úr megtudja! Mondtam, megmondtam én! Hiába figyelmeztettem Mrs. Olsont! Még bajt hoz a fejükre az a némber – zsörtölődött tovább.

Mihelyst Slamer egy kis helyhez jutott feltápászkodott a földről, összeszedte a motyóját és a kijárat felé indult. Otthagyva az idegesítő asszonyságot.

Ismételten korgó gyomorral az utcán találta magát, pár óra gyaloglás után rátalált a számára leginkább megfelelő helyre, ahol biztosan akadnak olyan emberek, akik segítségére lesznek. Gondolataiba merülve barangolt, épp hogy félre tudott ugrani, majdnem fejbe találta a magasból repülő tárgy.

-         Ez sem jó! Meg ez sem! – repült egy újabb festmény kifelé az ablakon – egy fityinget sem érnek!

Már vagy egy tucat szebbnél szebb festmény hevert az utca kövén, tájképek és arcképek egyaránt. Slamer egyet felvett, nézegetni kezdte.

-         Hé! Neked meg mi bajod, hogy ezeket kidobod? – mutogatott felfelé.

-         Mi közöd hozzá! – torkolta le a srác az emeletről.

-         Gyere le és beszéljük meg!

A srác mérgesen kivágott még három képet, és dühösen bevágta maga után az ablakot. Slamer összeszedte az épen maradt festményeket és bement az omladozó bérházba. Becsöngetett pár lakásba mire megtalálta a festőt, egy idős ősz hajú hölgy nyitott ajtót.

-     Igen – mosolygott.

-     Slamer vagyok, a művész úrral szeretnék beszélni. Visszahoztam a képeit.

Az asszony háta mögött megjelent az emlegetett művész.

-     Mit keresel itt? Az előbb is megmondtam, hogy ne avatkozz a dolgomba! Tűnj innen! A képeket pedig elviheted – Slamer orrára akarta csukni az ajtót egy erőteljes mozdulattal.

-         Várjál csak Mark – szólalt meg negédesen az idős hölgy – Nézd milyen rendes volt, felhozta a képeidet, meghívhatnád egy kávéra – betessékelte a szegényesen kialakított lakásba Slamert.

A lakás parányi volt, két szoba és egy főző fülke, ráadásul a hatodik emeleten. A szomszédban igen zajos népek laktak, veszekedésüktől zengtek a falak. A kedves idős hölgy a konyhából kalácsot hozott és kávét, és még szabadkozott, hogy csak ennyi volt otthon. Slamer nekiesett a kalácsnak, két pofával tömte. Egy kicsit zavarba volt, mert mikor felnézett a két ismeretlen kerek szemekkel bámulta.

-     Egyél nyugodtan. Rendes gyereknek látszol – a néni a szekrénynél kotorászott – lemegyek a boltba, hozok, még ha kell. Mark, addig is viseld gondját vendégünknek – ezzel elbotorkált.

Slamer mosolyt erőltetett az arcára, nem tudta mit mondjon. Megtörölte száját és kezébe vette az egyik festményt, amelyen egy lány portréja volt. A kép teljesen visszaadta és tükrözte a lány egyéniségét, hosszú fekete haja csillogott, arca porcelán babáéra emlékeztetett. Bájosan mosolygott vissza a festményről.

-         Egyszóval – nyögte teli szájjal - ez gyönyörű… nagyon finom ez a kalács.

-         Ha jóllaktál, akkor elhúzhatnád a csíkot, csak Letícia néninek köszönheted, hogy beengedtelek – förmedt rá Mark.

-         Szerintem neked nincs önbizalmad.

-         Ne oktass ki! Főleg nem a saját házamba! – vörösödött a feje.

-         De én nem tudom elviselni, ha valaki hülyeségeket csinál – toporzékolt a szoba közepén Slamer, mint egy idióta.

-         Nem tudom kiféle miféle ember vagy te Slamer – tört ki nevetésben Mark – de mulatságos vagy az egyszer biztos – hahotázott tovább.

-         Most mit röhögsz?

-         Miért szerinted én hülyeséget csináltam? – kérdezett vissza két röhögő görcs között – ne is mondd, tudom. Felhúztak, Daugles már vagy öt képemet eladta és egy kanyi lóvét sem kaptam. Se kép se pénz. Ez nem elég kiborító! De mit érdekel ez egyáltalán téged? Te vagy a szeret szolgálat?

Slamernak szimpatikus volt Mark, valahogy megsajnálta.

A csengő sípoló hangja zavarta meg a beszélgetésüket, Mark feldúltan iramodott az ajtó felé, feltépte azt.

-     Tessék! – förmedt rá a zöld ruhás nagydarab pasasra.

-     Hoztam a lakbér számlát - a házmester volt az.

-     Igen… igen… most ment el a nénikém a bankba majd leviszi a pénzt – dadogta.

A látogató, amilyen hirtelen jött úgy is távozott. Mark leült a konya közepén lévő egyetlen asztalhoz és tanácstalanul nézett Slamerre.

-     Na, most mondd meg mi tévő legyek! Még mindig ugyanabba a helyzetbe vagyok se pénz, se kép.

Slamer nem tudta mit feleljen erre, hiszen pénze neki sem volt. Üres zsebbel érkezett.

-         Akkor is tehetséges vagy! Menjünk el, ahhoz a Daugleshez. Segítek kiverni belőle a pénzt.

-         Tényleg segítenél! Ez príma! Összeszedek egy-két cuccot és már mehetünk is! – a szekrényhez lépett és a fiókban kotorászott az evőeszközök mellett. Egy bokszert húzott végül ujjaira.